Mindennapi életünket materiális síkon éljük, azonban van Ég és Föld között egy másfajta kapcsolat is, melynek fontos része az anyagi dimenzióban szerzett, kapott javak megosztása másokkal. Bagdy Emőke pszichológussal, a Károli Gáspár Református Egyetem professor emeritusával beszélgettünk adakozásról, hitről, szeretetről és boldogságról.
Van Magyarországon kultúrája az adakozásnak?
Nem elég nagy. Ahhoz, hogy megnyíljon a szíve és kedve legyen valakinek adakozni, nagyon fontos, hogy egy bizonyos, minimális anyagi stabilitás jellemezze az életét. Azonban mi egy olyan fogyasztói kultúrában élünk, amiben a pénz, a mammon, túl nagy szerepet tölt be, túl nagy hatalommal rendelkezik; és általában túl kevés van belőle. Ez a helyzet kioldotta az emberekből azt a fajta sóvárságot vagy szükségletet, hogy nagyon odafigyeljenek a pénzre és nagyon igyekezzenek minél többet szerezni maguknak belőle. Ez az, ami gátat szab az adakozásnak. A tőlünk nyugatabbra élő emberek, több, mint 50%-a egy bizonyos életkor után, standard módon beépíti az adakozást a mindennapjaiba, állandó adományozók. Nálunk az eseti adományozás az, ami inkább előfordul, a rendszeres adományozási rítus kevésbé. Az eseti adományozással kapcsolatban az a tapasztalat, hogy a kispénzű emberek is nagylelkűek tudnak lenni, ha a cél megérinti őket. Ha konkrétan tudják, kinek adnak, és hogyan lesz felhasználva az adományuk, akkor nagyobb kedvvel adakoznak, azonban ha a forint gurulásának az iránya és célja nem érhető el a számukra, akkor sokkal kisebb a kedv is. Nagyon sokféle adakozási indíték van, sok összefügg az emberek személyes élettapasztalataival.
Milyen pszichológiai hatásai vannak az adakozásnak?
Fokozza az önbecsülést, megelégedettség és öröm érzését kelti abban, aki ezt megteheti. És mindenképp - ha nem is direkt módon, hanem áttételesen- benne van a hála. Istennek hálát adva segítek, adok valakinek. Nevezhetnénk ezt a másikkal való törődést felebaráti szeretetnek is. Van egy olyan pszichológiai elmélet, mely szerint a lelkiismeret belénk van épülve, és bizonyos helyzetekben meg vagyunk szólítva általa, hogy tegyünk jót, legyünk felelősek a másikért, álljunk mellé, nyújtsunk neki segítséget. Ez társas szükséglet, hiszen veleszületetten társas lények vagyunk; a magány megbetegít, erre bizonyítékok vannak. A pozitív hatások, amiket kivált az, hogy én a másiknak teszek vagy adok valamit, segítek rajta, óriási jelentőségűek. Veleszületett genuin altruizmusról beszélünk, amikor egy bennem megszülető érzés nyomán jólesik, hogy adhatok, nem tudatosan, nem átgondolva, csak adok, mert adni jó, mert impulzus keletkezik bennem, hogy adjak, segítsek, adományozzak. A biokémia szintjén további neurobiológiai szövődménye az immunerősödés és endorfintermelés is, ami a boldogságérzetért felelős.
Van összefüggés a hit és az adakozókedv között?
Igen, a hitben járó, gyakorló vallásos emberek sokkal adományozóbbak, sokkal inkább készek arra, hogy adjanak. Ahhoz, hogy valaki szívből tudjon adni, kell a mély hit, a meggyőződés, hogy Isten mindig gondoskodik rólunk és nem kell félnünk; kell az a nagyon szilárd alap, hogy soha nem maradunk segélytelenül, a legnehezebb, legrosszabb helyzetben is mellettünk van Isten. Ez a fajta mély bizalom az égi segítség iránt, „verhetetlen” lelki helyzetet teremt. Aki ezt valóban mélyen át tudja érezni, annak ez a biztonságélmény sokkal többet jelent egyszerű formalitásnál, az egész létélményére kisugárzik. A hívő ember adakozóbb, mert tud hálás lenni. Kinek? Az Istennek. Miért? A mindennapjaiért, az életéért. Benne van az életrítusában a vertikális-spirituális dimenzióval való kapcsolata, melynél erőteljesebb biztonság nincs a világon, mert tudja, hogy mindennek célja, rendeltetése és értelme van. Simone Weil francia filozófusnő mondása: „tanulj meg vágyakozni az után, ami a tiéd”. Ha mérlegelem az életemet, hogy mim van,- hogy egészséges vagyok, hogy magas korom ellenére jól bírom magam, szolgálni tudok, családom van…, akkor fontosnak tartom, hogy köszönetet mondjak mindezért. A szívből jövő hála kifejezése az adakozás.
Mit jelent adni egyetemes értelemben?
Veleszületetten társas lények vagyunk, egymás nélkül nem tudunk létezni. Kapcsolatok, kötelékek, szeretet nélkül nem tudunk élni. Biztonság és szeretet, ez a kettő kultúrától függetlenül sajátja az embernek, mély szükséglet. A szeretet pedig abban jut kifejezésre, hogy valaki önzetlenül ad magából a másiknak. Nem a feleslegből, hanem abból, ami neki is kedves, fontos és hasznos lenne, de lemond róla Isten, a gyülekezet, a rászoruló javára, bizonyítva ezzel, hogy mennyire fontos számára a másik. Az identitáskutatás egyenesen azt mondja, hogy felnőtt az, aki tud adni, felelősséget vállalni és elköteleződni. Aki nem tud adni, az nem felnőtt. Körülbelül 20 éves korunkig nagyjából csak kapunk, de örök törvény az, hogy az életet vigyük tovább, építsük, gyarapítsuk. Úgy tehetjük ezt meg, hogy egymásnak adunk.
Adni sokféleképpen lehet…
A boldogságpszichológia arra a felismerésre jutott, hogy meg kell tanulnunk köszönetet mondani, hálát kifejezni emberi kapcsolatainkban, mert ez az, ami mozgásba hozza a világot. Én megköszönöm neked, te utána már másképp viszonyulsz az emberekhez, már te is tudsz egy köszönőszót mondani, pozitív energia áramlik a világban, és ez jobb közérzetet, boldogságot idéz elő. Valószínűleg az egymásnak adás a gyökere minden későbbi adományozásnak. Akit szeretek, annak adok, aki gyöngéd, mint én, mint a gyerekem, annak adok. Amikor szoptatom a gyerekemet, s adok az anyatejemből, az adni, az adásra való képesség mélyen beivódik a sejtjeibe. Mert a szeretet cselekvő; a szeretet nem elvesz, nem megrövidít, hanem ad és árad. Olyan, mint a bőségszaru, minél többet adunk, annál több lesz belőle.
Szoták Orsolya
